Nehéz Rudolfra emlékeztünk - Bíró Gábor igazgató úr búcsúbeszéde

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Tisztelt Emlékező Közösség!

„A szívben olyan erő lakik, ami csodálatosabb és szörnyűségesebb a halálnál, az emberi értelemnél, a természet erőinél, s titokzatosabb minden más rejtélynél és misztériumnál."

Ismét elment egy tanár, ismét veszteség érte az oktatás világát. Annak az iskolának a falai előtt állunk, mely otthont adott 1967-től Nehéz Rudolfnak, mely befogadta és számtalan örömet, izgalmat, feladatot adott neki hosszú éveken keresztül nap, mint nap.

A sors úgy hozta, hogy itt a fák alatt búcsúzunk el tőle, a parkban, melyet akkor is láthatott, amikor tanított, és akkor is, amikor elmélyülten dolgozott a tanáriban. Ha javított vagy csak gondolkozott valamilyen érdekes matematikai problémán. Abban a parkban, melynek a fáit annyira óvta, féltette, mint ahogyan minden iskolai értéket mindig nagyon védett, mert ami hozzá tartozott, ami közel állt hozzá, az iránt mindig nagyon nagy felelősséget érzett. A természethez különösen vonzódott, de nem csak vonzódott, hanem végtelenül tisztelte is az erejét. Többször hallottuk tőle egy horgászkalandját, és valamennyien mélyen átéltük, hogy mit is érzett akkor, amikor az a kis sziget lassan a víz alá merült, melyen akkor éppen tartózkodott.

Tíz, húsz évvel ezelőtt nem volt még itt emlékoszlop. Az oszlop felállítása kapcsán nem az élőkre, még nem Nehéz Rudolfra gondoltunk, hanem az emlékhelyet Paizs Józsefnek, Pirityi Istvánnak, Vértessy Gézának, Komoróczy Péternek, Petrassevics Bélának, Keresztes Pálnak, Marczinkovics Ignácnak és másoknak, a nagy öregeknek szántuk. A Bessenyei emblematikus tanárainak, akiket Nehéz Rudolf végtelenül, követésre méltóan tisztelt.

Kedvenc anekdotáját oly sokszor elmondta, hogy nem lehet nem emlékezni rá. A történet arról a napról szól, amikor Csucska Jenő igazgató a frissen érkezett fiatal tanárokat, kicsit kötelező jelleggel, végigkalauzolta az éjjeli Kisvárdán, és azt követően, hogy az éjszaka egy jelentős részét együtt töltötték, másnap reggel szemrebbenés nélkül szólt oda: Figyelj csak, Rudi, bemennék hozzád órára. .... és így is tett. A végén csak annyit mondott: Jegyezd meg, fiam! Bármi történik is az előző nap, az órát mindig a legeslegjobban kell megtartani. Ez a tanács Nehéz Rudolfnál életre szóló alapelvvé vált. A lelkiismeretesség végigkísérte az egész pályáját.

Egyébként minden személyes élményt megjegyzett és beépített a tudásába, hogy egyszer majd jó lesz valamire, elmesélni a tanítványoknak. Példázatos tanításnak hívják ezt a módszert, de akkor még nem ismertük ezt az elnevezést, ezt a pedagógiai eljárást.

Diákjai sokszor csak évekkel később ismerték fel, mennyire szerencsések voltak, hogy a szigorú Nehéz Rudolf tanította nekik a matematikát. Például a később színésszé lett tanítványától az iskolánk 100 éves fennállása tiszteletére elkészített emlékkönyvben, melynek egyébként Nehéz Rudolfné, Julika volt az egyik szerkesztője, a következőt olvashatjuk: Most megragadnám az alkalmat tisztelt tanár úr, hogy bocsánatot kérjek, és megköszönjem a leckét. Igyekszem nem rombolni, hanem építeni. Megpróbálok türelmes maradni, és figyelni. Próbálok olyan ember lenni, akire büszke lehet egy olyan ember is, akit egyszer régen nagyon megbántottam.

Nagyon sokat lehetett tőle tanulni, mert egész életében rendkívül hiteles ember volt. Talán ez a hitelesség tette, hogy sokan megközelíthetetlennek gondolták, pedig nem volt az. Akit a bizalmába fogadott, az sokat nyert. Nekem szerencsém volt. Emlékszem, nem én, Ő szólt hozzám. Ott ültünk éppen a lelátón, talán az első tavaszi nap sugarait élveztük. Aztán hogy érzed magad itt nálunk? – kérdezte. Azonnal éreztem, hogy most itt valami történik, valami olyasmi, amire nincs szó, amire nincs kifejezés. A kapcsolat elindult, hogy aztán számtalan élménnyel folytatódjon az évek során. Együtt főztünk a tuzséri almáskertben, ahol ő volt az őszi munkák vezetője, és tőle tanultam gombát is keresni, felismerni.

Ahol a legjobban egymásra találtunk, az a matematika tudománya volt. Rudi szenvedélyesen kereste a feladatok megoldását. A legnehezebb feladatokba is belekezdett... és soha nem adta fel. Igazán, mindig is nagyon kitartó és pontos volt. Maga köré gyűjtötte a munkaközösséget és közösen töprengtünk, majd másnap reggel vizslattuk egymás arcát. Na, kérdeztük egymástól? Megvan! – mondta, és boldog volt. Lehet, hogy késő éjszakáig gondolkodott, de reggelre meglett a megoldás. Képes volt napokig dolgozni egy-egy matematikai, logikai problémán. Aztán rohant az osztályterembe elmondani a tanítványainak, hogy milyen utat is talált, és ettől még boldogabb és elégedettebb lett. Talán itt kezdődik a szó értelme: HIVATÁS.

„Tanításra ismeret, Nevelésre hivatás szükséges.” – tarja az idézet. Nehéz Rudolf pontosan ilyen tanár volt, tanított és nevelt.

Igen, Rudi egy rendkívül elhivatott ember volt. Hitt abban, amit csinál, és ezért szívvel- lélekkel tudott dolgozni is érte. Valamennyien példát vehetünk róla. Hitt abban, hogy a munkájának van értelme. Hitt a tanulókban, hitt a tehetségükben és hitt a matematikában, hogy a tantárgy által fejlesztett képességekre mindenkinek szüksége van az életben. Még mindig működik az a matematikatábor, amit Nehéz Rudolffal és Balku Jenő szakfelügyelővel találtunk ki, álmodtunk meg. S ennek már több mint 20 éve.

Szakmailag szinte tévedhetetlen volt. Emlékszem, egy matematika szakos érettségi elnök valamiért prekoncepcióval érkezett az iskolánkba. Előre elhatározta, hogy most megmutatja, hogy azért mégiscsak a megyeszékhely oktatása az úr. Ugye maga is tudja, hogy azok a pontszámok nem járnak – szólt oda nyeglén a nyitó értekezleten. Rudinak a szeme sem rebbent. Semmi olyan pontot nem adtam, ami ne járna – mondta vészjósló higgadtsággal. Aztán persze kiteregetésre kerültek a dolgozatok, és Rudi kristálytiszta logikával vezette le, ott a bizottság tagjai szeme láttára, hogy bizony a tanulók egy olyan megoldásba fogtak bele annál az ominózus feladatnál, amit az elnök, matematika szakosként sajnos nem ismert. Úgy rohant el az elnök a vizsga végén, hogy még jegyzőkönyvet is elfelejtett diktálni. Írjátok meg, mondta, úgy is tudjátok, hogyan kell.

Jelet hagyni az időben nem szándékosan akart, mégis igen erős nyomot hagyott az iskolánk arculatán. Mindezt azzal a tisztasággal, ahogyan végezte a feladatát, ahogy imádta a matematikát, ahogy kilenc saját osztályát türelemmel vezette az érettségiig, ahogyan harcolt a tanulóiért. És ahogyan a diákjai tisztelték, becsülték, tudásáért, tartásáért, diákszerető humoráért, empátiájáért. Olyan alakja lett ennek a patinás épületnek, nagyhírű iskolának, amelyet sosem veszíthetünk el.

Mostanra, amikor ezek alatt az erős, tartással bíró, természet erejével harcoló fák alatt megemlékezünk róla, arra a felismerésre is eljuthatunk, hogy az emberekhez a matematikán keresztül is közelebb kerülhetünk. És ezt ő nagyon jól tudta.

Csak mostanában híresült el a gondolat: „Félig sem olyan fontos az, amit tanítunk gyermekeinknek, mint az, hogy’ tanítjuk. – Amit az iskolában tanultunk, annak legnagyobb részét elfelejtjük, de a hatás, melyet egy jó oktatási rendszer szellemi tehetségeinkre gyakorol, megmarad.” Aki Nehéz Rudolfot ismerte, az érti is, hogy ez mit jelent.

Magával tudta ragadni az embereket. Meg tudta kedveltetni a tantárgyat. Divatosan mondva: kompetenciát fejlesztett. Jó érzéssel gondolok rá, hogy ennek a tevékenységnek tanúja, Nehéz Rudolfnak kollegája lehettem.

Szerencsés volt az, aki láthatott tőle matematikaórát. Félelmetesen pontos, partneri, a tanulói tevékenységre építő volt az óravezetése. Mint egy karmester, aki csak meglendíti a pálcáját, és egész szólamok indulnak el, hogy aztán egyetlen csodálatos akkordban olvadjanak össze valahol a magasban, a szárnyaló emberi szellem és tudás szféráján.

Kedves Rudi!

Most az elérhető legmagasabb karmesteri emelvényre kerültél. Példa voltál és példa maradsz. De a kis sziget is elmerülhet, az erős fák is kidőlhetnek, felemésztheti őket valami érthetetlen hatalom, vagy csupán a természeti körforgás tiszta logikájának engednek; az idők végezetéig nem tudnak dacolni a kihívásokkal. De nem pusztulnak el, a természet hívó szavára térnek vissza. Csak éppen mi, maradók érezzük a kínzó hiányt.

Kollegáid, tanítványaid, tisztelőid, a kar itt maradt tagjai innen, a szeretett iskolád elől üzenik Neked:

Nyugodj békében!