Nehéz Rudolf tanár úrra emlékeztünk - Utolsó osztálya búcsúbeszéde (Szenes Attila írását Villányi Nóra tolmácsolta)

Memento

Nem érezhetem a fájdalmat, az mindig a család sajátja.

A történetnek is csak egy apró szeletét ismerem, amit halkan, keretek nélkül, csapongva megpróbálok most felidézni.

Négy év jutott nekünk is, hogy irányba álljunk, hogy komoly arccal előre, végül mégis a matematika védett, romantikus világából kipottyanva két lábra érkezzünk.

Ezt a négyet még most meséltük újra, tíz év után, és csak az igazán bátrak érezhettük, hogy együtt utoljára.

Nehéz falat voltunk, én aztán tudom.

Az egész talán a gólyacsőrrel kezdődött, mikor fél lábon állva, de büszkén orrunk elé tartva érezhettük magunkat beavatottnak a titkos rendbe, amit a falak között úgy emlegetnek csak: a matekosok. Készült aznap egy fénykép, ahol egy ősz osztályfőnök áll narancssárga kartoncsőrrel, kék köpenyben, fejcsóválva, de mosolyogva. „Dehogy állok!”

Kaptunk is cserébe osztályfőnökit kártyázásért, meg „a színházi előadás 8 órakor ért véget” bejegyzést az ellenőrzőbe. Bosszúból matekversenyeket nyertünk, meg jól fociztunk, nyelvvizsgákat halmoztunk, verseket írtunk. Jutalmul szervezhettünk magunknak osztálykirándulást, de csakis másodiktól, és 10 órára még negyedikben is hazaértünk vígan és dalolva, bár kicsit botladozva.

Büszkén néztünk össze, mikor egyetlen szó nélkül, csupán azzal, hogy kinézett a folyosóra, másodpercek alatt néma csend lett. Bár a szünet az szünet, de a kétórás dolgozat meg kétórás dolgozat. A „b” betűmért meg ma is pontlevonás járna.

Megtanultunk kitartóan gyakorolni, nem csak megérteni. De arra is rájöttünk, hogy egy fogós feladattal mindig megúszhattuk az egész órát, és a végén a higany lesz a megoldás.

Most, mikor igazán fel kellene idéznem egy szigorú mondatát – mert gyakran tartottunk mi tőle – vagy épp egy őszinte nevetést – mert talán még gyakrabban lepődött meg ő rajtunk –, nem nagyon sikerül.

Viszont a szalagavatón a kézfogás közben kapott útravalót, ami először arcon, majd jól hátbavágott, azt a mély, mennydörgő hangot egészen tisztán hallom. Bambán kikértem magamnak, most pedig felfűzöm rá az életem.

Meg persze azt is hallom, hogy „vagy a tányér görbe, vagy a leves nem egyenes”.

De nem ennyi volt, sokkal több volt. Viszont inkább befejezem.

Jó utat, Tanár Úr! Viszlát, Rudolf király!